Ezeken a hasábokon Hamvay Péter remekül foglalta össze, hogy milyen sanyarú sors (kevésbé finoman: megszűnés, kiszenvedés, esetleg szüneteltetés) vár a magyar folyóiratok egy jelentős szegmensére. Jó sok tetszésnyilvánítás is érkezett (nyilván nem az írás tartalmára, hanem a kiváló összefoglalásra), futótűzként söpört végig a közösségi oldalakon. Valóban elkeserítő, felháborító, vérlázító helyzetkép.
Két megjegyzést fűzök hozzá – nem is annyira a cikkhez, mint inkább az általa leírt állapothoz.
Először is, sokan mondhatják – nyilván mondják is –, hogy a világ boldogabbik részén, amerre magunk is igyekeznénk, elképzelhetetlen volna (vagy nagy ritkaság), hogy az állam támogasson folyóiratokat. Vagy éljenek meg a bevételeikből és hirdetőikből, vagy keressenek magánalapítványokat, gazdag mecénásokat, szakmai szervezeteket, művészeti csoportosulásokat, amelyek kisebb-nagyobb részben eltartják – akár politikai pártokat, csoportosulásokat (és azok alapítványait). Az államnak az a dolga, hogy a körülményeket, feltételeket, jogi környezetet biztosítsa (és lehetőség szerint elhárítsa a nehézségeket), nem pedig az, hogy pénzt adjon. Ezzel ugyanis (bármilyen finoman és áttételesen is) korrumpálná a (folyóirat-)kultúra működését. Ettől persze egyetlen lap sem lesz az állam (vagy az aktuális kormányzat) híve, de talán óvatosabban bírál, ritkábban megy szembe a (mindenkori) kormány politikájával: tarthat attól, hogy a legközelebbi pénzosztáskor ez rosszpontnak számít majd. Ez nyilván nem fordulhatna elő, ha a megyei asztalos-ipartestület vagy a jólmenő sírkőkészítő adná az apanázst. Tehát: nem látszik sem egészségesnek, sem Európa-szerte bevált megoldásnak az állami osztogatás.
| ||
Ezzel magam is teljesen egyetértek – talán csak két érvvel tudnám mentegetni a jelen helyzetet, a múlt és a jövő felől: mert kialakulását, történetét tekintve az állam mindenféle olyan pénzeket oszt (legalább részben), amelyeket a kultúra különféle képviselői fizetnek be, tehát visszaosztás történik; és eredetileg közmegegyezés volt a pénzosztók személyéről, akiknek függetlennek, elfogulatlannak és szakértőknek kellett lenniük. A jövő pedig remélhetőleg nem így fog festeni, csak hát a magyar vállalkozások meg magánszemélyek egyelőre nemigen engedhetik meg maguknak a támogatást. Bízzunk benne, hogy lesz polgárság (és olyan gazdaság), hogy ez természetes lesz, és az állam minden szerepe fölöslegessé válik.
A másik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy a cikk címében szereplő „művészeti folyóiratok” némileg félrevezető. Nemcsak azért, mert számos más folyóirat is ugyanilyen veszélyben van, hanem azért is, mert az olvasók egy része ezt látva hajlamos vállat vonni. Istenkém, majd művészkednek másutt, szép fotókat, ügyes festményeket, szívhezszóló lírát vagy veretes prózát majd talál máshol, aki akar – széles az internet, vannak kiállítóhelyek, felolvasni lehet kávéházakban.
Csakhogy.
A magyar hagyományok olyanok (legalább a Nyugat óta folyamatosan, de számíthatjuk a 19. század elejétől is), hogy a művészetekkel (szépirodalommal, festészettel, fotóval, színházzal stb.) foglalkozó folyóiratoknak egy-egy művészeti ág ugyan a fő témájuk, de mindig is igyekeztek bevonni kívülálló szerzőket, és írásokat közölni más – akár társadalmi, politikai – kérdésekről is. A jobb magyar folyóiratokban soha nem csak egy-egy verset vagy képet keresett az olvasó, hanem olyan eszmefuttatásokat is, amelyek vagy szerzőjük, vagy tárgyuk miatt éppen nagyon érdekesek voltak: mindig, minden „művészeti folyóirat” reflektált (nemcsak) a kultúra, (hanem) a társadalom és politika folyamataira (is). A megnevezés voltaképpen félrevezető: a súlypont ugyan – ezeknél a lapoknál – valóban a művészet, de olykor nem is az a legfontosabb bennük.
Arról már nem is szólva, hogy a művészeti folyóiratok a kritikai élet színterei: itt méretik meg mindaz, ami a kultúrában történik. Bírálatok születnek a legfontosabb, legérdekesebb produktumokról (vagy folyamatokról), hol felületesek, hol alaposak, hol bikkfanyelven, hol érthetően, hol tévednek, hol beletrafálnak – de a kultúra működéséhez nélkülözhetetlenek. Nem azért, mert a művészek olvassák őket (többnyire valószínűleg nem), nem is azért, mert a pályatársak, a beavatottak, a szűk értelmiségi elit szereti a kritikákat; hanem azért, mert a sarki fűszeres, a kamionos vagy a védőnő, aki belebotlik egy regénybe, lát egy kiállítást vagy elmegy a színházba vagy koncertre, és kíváncsi lesz, nem ért valamit vagy épp felháborodik, szívesen olvashat értelmezést arról, amivel találkozott. Ez pedig hozzátartozik a kultúra elsajátításához – ennek a közvetítőnek a közvetítése nagyon fontos funkciója a „művészeti folyóiratoknak”, túl azon, hogy a művészet termékeit a maguk pőre valójában elénk tárják.
A veszteség tehát, amit az úgynevezett „művészeti folyóiratok” megnyuvasztása okoz, az egész kultúrát érinti, de a társadalom kérdéseire való reflexiót is (meg az oktatást, és annyi minden mást) – a normális életet, hogy jól érezzük magunkat, és esetleg gondolkodjunk.
