„Művészeti”

  • Kálmán C. György
  • 2016. április 2.

Első változat

A „művészeti folyóiratok” kivéreztetése sokkal több, mint hogy egy-két költő, fotós vagy festő elveszíti megszokott fórumát. A kultúra és a kritikus gondolkodás van veszélyben.

Ezeken a hasábokon Hamvay Péter remekül foglalta össze, hogy milyen sanyarú sors (kevésbé finoman: megszűnés, kiszenvedés, esetleg szüneteltetés) vár a magyar folyóiratok egy jelentős szegmensére. Jó sok tetszésnyilvánítás is érkezett (nyilván nem az írás tartalmára, hanem a kiváló összefoglalásra), futótűzként söpört végig a közösségi oldalakon. Valóban elkeserítő, felháborító, vérlázító helyzetkép.

Két megjegyzést fűzök hozzá – nem is annyira a cikkhez, mint inkább az általa leírt állapothoz.

Először is, sokan mondhatják – nyilván mondják is –, hogy a világ boldogabbik részén, amerre magunk is igyekeznénk, elképzelhetetlen volna (vagy nagy ritkaság), hogy az állam támogasson folyóiratokat. Vagy éljenek meg a bevételeikből és hirdetőikből, vagy keressenek magánalapítványokat, gazdag mecénásokat, szakmai szervezeteket, művészeti csoportosulásokat, amelyek kisebb-nagyobb részben eltartják – akár politikai pártokat, csoportosulásokat (és azok alapítványait). Az államnak az a dolga, hogy a körülményeket, feltételeket, jogi környezetet biztosítsa (és lehetőség szerint elhárítsa a nehézségeket), nem pedig az, hogy pénzt adjon. Ezzel ugyanis (bármilyen finoman és áttételesen is) korrumpálná a (folyóirat-)kultúra működését. Ettől persze egyetlen lap sem lesz az állam (vagy az aktuális kormányzat) híve, de talán óvatosabban bírál, ritkábban megy szembe a (mindenkori) kormány politikájával: tarthat attól, hogy a legközelebbi pénzosztáskor ez rosszpontnak számít majd. Ez nyilván nem fordulhatna elő, ha a megyei asztalos-ipartestület vagy a jólmenő sírkőkészítő adná az apanázst. Tehát: nem látszik sem egészségesnek, sem Európa-szerte bevált megoldásnak az állami osztogatás.

false

Ezzel magam is teljesen egyetértek – talán csak két érvvel tudnám mentegetni a jelen helyzetet, a múlt és a jövő felől: mert kialakulását, történetét tekintve az állam mindenféle olyan pénzeket oszt (legalább részben), amelyeket a kultúra különféle képviselői fizetnek be, tehát visszaosztás történik; és eredetileg közmegegyezés volt a pénzosztók személyéről, akiknek függetlennek, elfogulatlannak és szakértőknek kellett lenniük. A jövő pedig remélhetőleg nem így fog festeni, csak hát a magyar vállalkozások meg magánszemélyek egyelőre nemigen engedhetik meg maguknak a támogatást. Bízzunk benne, hogy lesz polgárság (és olyan gazdaság), hogy ez természetes lesz, és az állam minden szerepe fölöslegessé válik.

A másik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy a cikk címében szereplő „művészeti folyóiratok” némileg félrevezető. Nemcsak azért, mert számos más folyóirat is ugyanilyen veszélyben van, hanem azért is, mert az olvasók egy része ezt látva hajlamos vállat vonni. Istenkém, majd művészkednek másutt, szép fotókat, ügyes festményeket, szívhezszóló lírát vagy veretes prózát majd talál máshol, aki akar – széles az internet, vannak kiállítóhelyek, felolvasni lehet kávéházakban.

Csakhogy.

A magyar hagyományok olyanok (legalább a Nyugat óta folyamatosan, de számíthatjuk a 19. század elejétől is), hogy a művészetekkel (szépirodalommal, festészettel, fotóval, színházzal stb.) foglalkozó folyóiratoknak egy-egy művészeti ág ugyan a fő témájuk, de mindig is igyekeztek bevonni kívülálló szerzőket, és írásokat közölni más – akár társadalmi, politikai – kérdésekről is. A jobb magyar folyóiratokban soha nem csak egy-egy verset vagy képet keresett az olvasó, hanem olyan eszmefuttatásokat is, amelyek vagy szerzőjük, vagy tárgyuk miatt éppen nagyon érdekesek voltak: mindig, minden „művészeti folyóirat” reflektált (nemcsak) a kultúra, (hanem) a társadalom és politika folyamataira (is). A megnevezés voltaképpen félrevezető: a súlypont ugyan – ezeknél a lapoknál – valóban a művészet, de olykor nem is az a legfontosabb bennük.

Arról már nem is szólva, hogy a művészeti folyóiratok a kritikai élet színterei: itt méretik meg mindaz, ami a kultúrában történik. Bírálatok születnek a legfontosabb, legérdekesebb produktumokról (vagy folyamatokról), hol felületesek, hol alaposak, hol bikkfanyelven, hol érthetően, hol tévednek, hol beletrafálnak – de a kultúra működéséhez nélkülözhetetlenek. Nem azért, mert a művészek olvassák őket (többnyire valószínűleg nem), nem is azért, mert a pályatársak, a beavatottak, a szűk értelmiségi elit szereti a kritikákat; hanem azért, mert a sarki fűszeres, a kamionos vagy a védőnő, aki belebotlik egy regénybe, lát egy kiállítást vagy elmegy a színházba vagy koncertre, és kíváncsi lesz, nem ért valamit vagy épp felháborodik, szívesen olvashat értelmezést arról, amivel találkozott. Ez pedig hozzátartozik a kultúra elsajátításához – ennek a közvetítőnek a közvetítése nagyon fontos funkciója a „művészeti folyóiratoknak”, túl azon, hogy a művészet termékeit a maguk pőre valójában elénk tárják.

A veszteség tehát, amit az úgynevezett „művészeti folyóiratok” megnyuvasztása okoz, az egész kultúrát érinti, de a társadalom kérdéseire való reflexiót is (meg az oktatást, és annyi minden mást) – a normális életet, hogy jól érezzük magunkat, és esetleg gondolkodjunk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.